Reginald két dolgot gyűlölt igazán. Az egyik
a neve volt, amit az apja adott neki, a másik pedig a klub volt,
amit szintén az apja adott neki. Mindkét gyűlöletes dolog az apjától
származott, így ugyan nem közvetlenül, de az apját is gyűlölte. Bár ezt sosem
ismerné be, hiszen a Szemfog család a legrégebbi vámpírcsaládok
egyike volt, ahol a felmenőkre büszkének kellett lenni. Még akkor is, ha
azok nevelési célzattal denevérré változtatták. Márpedig Reginald élete első ötven
évét bőregérként töltötte.
Különben is, az apja halott. Felesleges volt bármilyen érzelmet is rá pazarolnia.
Könnyebb volt gyűlölni azt a tényt, hogy akárhányszor hivatalos ügyeket intézett, majdnem egy teljes percig tartott aláírnia a papirokat: Rettenet Ervin Gyomorforgató Ivólevével Nem Ajánlott Lelkesen Dőzsölni Szemfog. Furcsa név. Bár valójában maga a névadás is megérdemelne egy külön történetet, de az nem éppen fiatal füleknek való. Legyen elég annyi, hogy Reginald apja egy alaposan átmulatott éjszaka után nevezte el egyetlen gyermekét.
Ezért inkább használta Rettenet Ervin Gyomorforgató Ivólevével Nem Ajánlott Lelkesen Dőzsölni a Reginald rövidítést. Mindjárt több értelme van, nem?
Azonban volt valami, amit Reginald még a nevénél is jobban gyűlölt: a vérfarkashányástól bűzlő Koporsó Klubot. Hiába tiltotta ki őket évekkel ezelőtt, a szaguk valahogy visszafordíthatatlanul beivódott a klub falaiba.
A klub (és Reginald életének is) egyetlen fénypontja az irodájában található, gótikus vízköpőkkel díszített kandalló volt. Ugyan vámpírként melegre nem volt szüksége, de imádta a tűz pajkosságát. Mintha a lángok valamiféle titkot mesélnének el neki saját nyelvükön.
Reginald felállt, hogy újabb fahasábot dobjon a tűzre, mire a karosszéke irdatlan reccsenést hallatott magából.
Ám ahogy a kandalló felé igyekezett, rá kellett jönnie, hogy valójában nem is a karosszéke reccsent, hanem a dereka. És minden egyes lépésnél még hangosabban recsegett.
A vámpír meglepődött, hiszen pontosan 375 éve nem érzett semmiféle fájdalmat. Nem is igazán tudta, hogyan kell.
Még sokáig ült a kandalló előtt. Bámulta a pimaszul játszadozó lángnyelveket, és azon töprengett, mégis mitől fájhat a dereka.
Hallgatta a tűz pattogását, és mintha már nem is édes titkokat mesélt volna neki, hanem gúnyolódott volna rajta.
Patt. Patt. Patt.
Reginaldnak nem volt egyetlen vámpírbarátja sem. Csak egy múmia barátja. Ám nem akármilyen múmia, hanem a leghíresebb. Tutanhamon csaknem kétszáz éve minden vasárnap áthívta őt sírkamrájába, hogy egy régi egyiptomi társasjátékot játszanak, aminek a szabályait Reginald kétszáz évnyi szombat alatt se értette meg. Legalább ezt a rengeteg időt nem a Koporsó Klubban kellett töltenie.
Eddig mindig örült a vasárnapi kiruccanásnak, de most, hogy a dereka majd leszakadt, semmi kedve nem volt hozzá. Mondjuk a klubban dőzsölő vendégekhez sem. Inkább átváltozott denevérré és a kéményen keresztül távozott.
Apró denevérdereka nagyjából három percig bírta a repüléssel járó rázkódást. A negyedik percben visszaváltozott teljes alakjába, és a metrón rázkódott tovább. Ez az utazási forma nem volt túlságosan a kedvére való, de nem fáradt el benne. Csupán a bámészkodó, gyakran mutogató embereket kellett elviselnie.
– Dögvész – mondta három órával később Tutanhamon, és ledöntötte Reginald bábuját. – Én nyertem.
A múmia tekergetni kezdte a fejéről lelógó gézdarabkákat, és várta a szokásos gratulációt, de az elmaradt.
– Valami baj van, barátom?
– Semmi különös, csak fáj a derekam.
– Az nem jó, ha fáj valami. Nekem a múlt héten a gyomrom fájt – mutatott Tutanhamon a háta mögé, ahol díszes kanópuszedényei sorakoztak.
– De hiszen a gyomrod egy edényben van! Négy méterrel távolabb a mumifikált testedtől – fűzte hozzá Reginald kissé kétkedve.
– Hát nem elképesztő!
Ezek után a fáraó a test és a lélek kapcsolatáról kezdett beszélni, ami nem igazán kötötte le a vámpírt, viszont egy valami megragadta a figyelmét: Tutanhamon a szarkofágjára is panaszkodott, a vámpír koporsóját pedig egyenesen ódivatúnak nevezte.
– Ki használ még kőkoporsót, barátom? Olyan ódivatú!
És talán, de csak talán Tutanhamonnak igaza volt. Mert ki értene jobban a koporsókhoz, mint Tutanhamon?
Végül Reginald egy doboz karamellás szkarabeusszal tért vissza a Koporsó Klubba. Lefekvés előtt megivott egy pohár friss vért, átnézte a klub könyvelését, és fellapozott egy koporsókatalógust.
Reginald a harmadik derékfájós hét után adta be a derekát. Vagyis a dereka adta be magát, ami már annyira fájt, hogy egyáltalán nem tudott denevérré változni, de még Tutanhamonhoz se tudott elmenni a szokásos társasjáték partira. Így a vasárnapot is a Koporsó Klubban töltötte. Ez viszont már túl soknak bizonyult.
Miután Zola, a pultosrém elfelejtette hűtőbe tenni az agypudingot, Reginald úgy érezte, megérdemel mást is, mint az idegességet, a büdös klubot, meg a derékfájást. Megérdemelt egy új koporsót!
Néhány órával később, a Koporsó Klub életében először, egy élő ember lépett be az ajtón.
Zola mosolyogva fogadta, de a mosolyát kissé rémisztővé tette, hogy három szája és vagy egy tucat szeme volt. Boris, az élő ember annyira megrémült, hogy amikor Zola Reginald elé vezette, a vámpír már nem is tűnt olyan ijesztőnek.
Ez alaposan szívenütötte az említett vámpírt, de arra gondolt, bármilyen jó móka is a jó öreg vámpírfog-villantás, az új koporsó többet ért egy jelentéktelen ember megrémisztésénél. Reginald intett Zolának, aki két pezsgőspoharat tett le az asztalra. Az egyikbe szénsavas vért töltött, a másikba egyszerű pezsgőt. Boris remegő kézzel markolta meg a poharat és egyhajtásra kiitta tartalmát. Amikor Zola újratöltötte volna, főnöke megrázta a fejét és kiutasította a szobából.
– Üljön le! – ripakodott rá Reginald a szinte sokkos állapotban lévő Borisra, aki szédelegve engedelmeskedett, majd megköszörülte a torkát, és vékony hangon megszólalt.
– Bo...Boris White vagyok, a White és Társa Luxuskoporsóktól. Miben tudunk a szolgálatára lenni?
– Boboris, milyen koporsót tud ajánlani? – kérdezte Reginald csúfondárosan.
Boris kapkodva a táskájában kezdett kotorászni, Reginald pedig türelmetlenül forgatta vérpezsgős poharát.
– Csak, hogy tudja, ma még nem vacsoráztam – mondta lezserül a vámpír és elnyomott magában egy elégedett mosolyt, amikor Boris remegni kezdett. Az ember ezután olyan sebességgel kapta elő a katalógust, hogy mindent lesöpört az asztalról: a koponyatolltartót, az üres pezsgőspoharat és a kitömött fekete macskát.
Reginald felsóhajtott és unottan belelapozott a katalógusba.
– Már mindet láttam. Se időm, se kedvem még egyszer átlapozni.
Boris nyelt egyet. Majd még egyet.
– Esetleg megnézné online katalógusunkat? Oda a legújabb modellek is felkerülnek.
– Nem érdekelnek az online koporsók, bármit is jelentenek – legyintett Reginald.
– Vegyen méretet, és hozza ide a legdrágább koporsót, amit árulnak! Ha nem lesz puhán kibélelve, akkor magát fogom eltemetni benne, és beállítom a klubba dohányzóasztalnak!
Boris sután, de sebesen levette a méretet, és miután kilépett a Koporsó Klubból, még akkor is Reginald Fang magasságát és vállszélességét dünnyögte. Állítólag a halálos ágyán is azt a két számot motyogta.
– 189 és 57... 189 és 57... 189 és 57...
Két héttel később egy mogorva, gardróbszekrény méretű, kopasz, bajuszos férfi csengetett fel a Koporsó Klub feletti lakásba. A koporsót a kandalló elé gurították. A feketére festett fán boldogan csillogtak a kandallóban ficánkoló lángnyelvek tükörképei.
Reginald hosszú életében először érezte boldognak magát.
Aznap hajnalban, amikor a Nap sugarai majdnem áttörték az éjszaka utolsó maradványait is, Reginald legszebb hálóköntösét öltötte magára. Kezében egy pohár vérrel felnyitotta a csodálatos koporsót. Annyira elmélyült a szépségében, hogy majdnem megégette magát a Nap első fényével.
A vámpír most még ezen sem tudott bosszankodni. Már a puha párnák látványa is elégnek bizonyult arra, hogy kevésbé fájjon a dereka.
Jókedvűen elhajította a poharát, beugrott a koporsóba, és mielőtt a nappal fénye elöntötte volna a szobáját, magára rántotta a koporsó fedelét. Sokkal könnyebb volt, mint a kőkoporsó fedele, ami mindig kellemetlenül csikorgott.
Lehunyta a szemét, és átkozta magát, amiért erre nem jött rá hamarabb.
A vámpírtársadalomban a koporsó kényelmessége nem számított. Ezt bizonyította Reginald fájó dereka is. A vámpírok egyszerűen biztonsági okokból ragaszkodtak a kőkoporsókhoz. Ez az előző évszázadokban hasznosnak bizonyult, hiszen sosem lehetett tudni, mikor jönnek a vámpírok halálát szomjazó, vasvillákkal és fáklyákkal felszerelt emberek.
Miközben a vámpír élete legszebb álmát aludta, megfeledkezett arról, hogy a fakoporsó sem a vasvilláktól, sem a tűztől nem védi meg. Bár mára a vasvilláktól egyáltalán nem kellett tartania, a tűztől annál inkább.
Reginald kandallójában vadul lobogott a tűz. Apró, de erős szikrák táncoltak pattogva a koporsóra, és a puha párnák szegélyeire, amik pillanatok alatt lángra kaptak.
A tűz hamarosan az egész koporsót bekebelezte.
Szemfog Reginaldnak soha többé nem fájt a dereka, hiszen soha többé nem kelt fel.
Még ma is az új koporsójában alszik, a tűz, amit annyira szeretett, rajta nevet.
Patt. Patt. Patt.
Különben is, az apja halott. Felesleges volt bármilyen érzelmet is rá pazarolnia.
Könnyebb volt gyűlölni azt a tényt, hogy akárhányszor hivatalos ügyeket intézett, majdnem egy teljes percig tartott aláírnia a papirokat: Rettenet Ervin Gyomorforgató Ivólevével Nem Ajánlott Lelkesen Dőzsölni Szemfog. Furcsa név. Bár valójában maga a névadás is megérdemelne egy külön történetet, de az nem éppen fiatal füleknek való. Legyen elég annyi, hogy Reginald apja egy alaposan átmulatott éjszaka után nevezte el egyetlen gyermekét.
Ezért inkább használta Rettenet Ervin Gyomorforgató Ivólevével Nem Ajánlott Lelkesen Dőzsölni a Reginald rövidítést. Mindjárt több értelme van, nem?
Azonban volt valami, amit Reginald még a nevénél is jobban gyűlölt: a vérfarkashányástól bűzlő Koporsó Klubot. Hiába tiltotta ki őket évekkel ezelőtt, a szaguk valahogy visszafordíthatatlanul beivódott a klub falaiba.
A klub (és Reginald életének is) egyetlen fénypontja az irodájában található, gótikus vízköpőkkel díszített kandalló volt. Ugyan vámpírként melegre nem volt szüksége, de imádta a tűz pajkosságát. Mintha a lángok valamiféle titkot mesélnének el neki saját nyelvükön.
Reginald felállt, hogy újabb fahasábot dobjon a tűzre, mire a karosszéke irdatlan reccsenést hallatott magából.
Ám ahogy a kandalló felé igyekezett, rá kellett jönnie, hogy valójában nem is a karosszéke reccsent, hanem a dereka. És minden egyes lépésnél még hangosabban recsegett.
A vámpír meglepődött, hiszen pontosan 375 éve nem érzett semmiféle fájdalmat. Nem is igazán tudta, hogyan kell.
Még sokáig ült a kandalló előtt. Bámulta a pimaszul játszadozó lángnyelveket, és azon töprengett, mégis mitől fájhat a dereka.
Hallgatta a tűz pattogását, és mintha már nem is édes titkokat mesélt volna neki, hanem gúnyolódott volna rajta.
Patt. Patt. Patt.
Reginaldnak nem volt egyetlen vámpírbarátja sem. Csak egy múmia barátja. Ám nem akármilyen múmia, hanem a leghíresebb. Tutanhamon csaknem kétszáz éve minden vasárnap áthívta őt sírkamrájába, hogy egy régi egyiptomi társasjátékot játszanak, aminek a szabályait Reginald kétszáz évnyi szombat alatt se értette meg. Legalább ezt a rengeteg időt nem a Koporsó Klubban kellett töltenie.
Eddig mindig örült a vasárnapi kiruccanásnak, de most, hogy a dereka majd leszakadt, semmi kedve nem volt hozzá. Mondjuk a klubban dőzsölő vendégekhez sem. Inkább átváltozott denevérré és a kéményen keresztül távozott.
Apró denevérdereka nagyjából három percig bírta a repüléssel járó rázkódást. A negyedik percben visszaváltozott teljes alakjába, és a metrón rázkódott tovább. Ez az utazási forma nem volt túlságosan a kedvére való, de nem fáradt el benne. Csupán a bámészkodó, gyakran mutogató embereket kellett elviselnie.
– Dögvész – mondta három órával később Tutanhamon, és ledöntötte Reginald bábuját. – Én nyertem.
A múmia tekergetni kezdte a fejéről lelógó gézdarabkákat, és várta a szokásos gratulációt, de az elmaradt.
– Valami baj van, barátom?
– Semmi különös, csak fáj a derekam.
– Az nem jó, ha fáj valami. Nekem a múlt héten a gyomrom fájt – mutatott Tutanhamon a háta mögé, ahol díszes kanópuszedényei sorakoztak.
– De hiszen a gyomrod egy edényben van! Négy méterrel távolabb a mumifikált testedtől – fűzte hozzá Reginald kissé kétkedve.
– Hát nem elképesztő!
Ezek után a fáraó a test és a lélek kapcsolatáról kezdett beszélni, ami nem igazán kötötte le a vámpírt, viszont egy valami megragadta a figyelmét: Tutanhamon a szarkofágjára is panaszkodott, a vámpír koporsóját pedig egyenesen ódivatúnak nevezte.
– Ki használ még kőkoporsót, barátom? Olyan ódivatú!
És talán, de csak talán Tutanhamonnak igaza volt. Mert ki értene jobban a koporsókhoz, mint Tutanhamon?
Végül Reginald egy doboz karamellás szkarabeusszal tért vissza a Koporsó Klubba. Lefekvés előtt megivott egy pohár friss vért, átnézte a klub könyvelését, és fellapozott egy koporsókatalógust.
Reginald a harmadik derékfájós hét után adta be a derekát. Vagyis a dereka adta be magát, ami már annyira fájt, hogy egyáltalán nem tudott denevérré változni, de még Tutanhamonhoz se tudott elmenni a szokásos társasjáték partira. Így a vasárnapot is a Koporsó Klubban töltötte. Ez viszont már túl soknak bizonyult.
Miután Zola, a pultosrém elfelejtette hűtőbe tenni az agypudingot, Reginald úgy érezte, megérdemel mást is, mint az idegességet, a büdös klubot, meg a derékfájást. Megérdemelt egy új koporsót!
Néhány órával később, a Koporsó Klub életében először, egy élő ember lépett be az ajtón.
Zola mosolyogva fogadta, de a mosolyát kissé rémisztővé tette, hogy három szája és vagy egy tucat szeme volt. Boris, az élő ember annyira megrémült, hogy amikor Zola Reginald elé vezette, a vámpír már nem is tűnt olyan ijesztőnek.
Ez alaposan szívenütötte az említett vámpírt, de arra gondolt, bármilyen jó móka is a jó öreg vámpírfog-villantás, az új koporsó többet ért egy jelentéktelen ember megrémisztésénél. Reginald intett Zolának, aki két pezsgőspoharat tett le az asztalra. Az egyikbe szénsavas vért töltött, a másikba egyszerű pezsgőt. Boris remegő kézzel markolta meg a poharat és egyhajtásra kiitta tartalmát. Amikor Zola újratöltötte volna, főnöke megrázta a fejét és kiutasította a szobából.
– Üljön le! – ripakodott rá Reginald a szinte sokkos állapotban lévő Borisra, aki szédelegve engedelmeskedett, majd megköszörülte a torkát, és vékony hangon megszólalt.
– Bo...Boris White vagyok, a White és Társa Luxuskoporsóktól. Miben tudunk a szolgálatára lenni?
– Boboris, milyen koporsót tud ajánlani? – kérdezte Reginald csúfondárosan.
Boris kapkodva a táskájában kezdett kotorászni, Reginald pedig türelmetlenül forgatta vérpezsgős poharát.
– Csak, hogy tudja, ma még nem vacsoráztam – mondta lezserül a vámpír és elnyomott magában egy elégedett mosolyt, amikor Boris remegni kezdett. Az ember ezután olyan sebességgel kapta elő a katalógust, hogy mindent lesöpört az asztalról: a koponyatolltartót, az üres pezsgőspoharat és a kitömött fekete macskát.
Reginald felsóhajtott és unottan belelapozott a katalógusba.
– Már mindet láttam. Se időm, se kedvem még egyszer átlapozni.
Boris nyelt egyet. Majd még egyet.
– Esetleg megnézné online katalógusunkat? Oda a legújabb modellek is felkerülnek.
– Nem érdekelnek az online koporsók, bármit is jelentenek – legyintett Reginald.
– Vegyen méretet, és hozza ide a legdrágább koporsót, amit árulnak! Ha nem lesz puhán kibélelve, akkor magát fogom eltemetni benne, és beállítom a klubba dohányzóasztalnak!
Boris sután, de sebesen levette a méretet, és miután kilépett a Koporsó Klubból, még akkor is Reginald Fang magasságát és vállszélességét dünnyögte. Állítólag a halálos ágyán is azt a két számot motyogta.
– 189 és 57... 189 és 57... 189 és 57...
Két héttel később egy mogorva, gardróbszekrény méretű, kopasz, bajuszos férfi csengetett fel a Koporsó Klub feletti lakásba. A koporsót a kandalló elé gurították. A feketére festett fán boldogan csillogtak a kandallóban ficánkoló lángnyelvek tükörképei.
Reginald hosszú életében először érezte boldognak magát.
Aznap hajnalban, amikor a Nap sugarai majdnem áttörték az éjszaka utolsó maradványait is, Reginald legszebb hálóköntösét öltötte magára. Kezében egy pohár vérrel felnyitotta a csodálatos koporsót. Annyira elmélyült a szépségében, hogy majdnem megégette magát a Nap első fényével.
A vámpír most még ezen sem tudott bosszankodni. Már a puha párnák látványa is elégnek bizonyult arra, hogy kevésbé fájjon a dereka.
Jókedvűen elhajította a poharát, beugrott a koporsóba, és mielőtt a nappal fénye elöntötte volna a szobáját, magára rántotta a koporsó fedelét. Sokkal könnyebb volt, mint a kőkoporsó fedele, ami mindig kellemetlenül csikorgott.
Lehunyta a szemét, és átkozta magát, amiért erre nem jött rá hamarabb.
A vámpírtársadalomban a koporsó kényelmessége nem számított. Ezt bizonyította Reginald fájó dereka is. A vámpírok egyszerűen biztonsági okokból ragaszkodtak a kőkoporsókhoz. Ez az előző évszázadokban hasznosnak bizonyult, hiszen sosem lehetett tudni, mikor jönnek a vámpírok halálát szomjazó, vasvillákkal és fáklyákkal felszerelt emberek.
Miközben a vámpír élete legszebb álmát aludta, megfeledkezett arról, hogy a fakoporsó sem a vasvilláktól, sem a tűztől nem védi meg. Bár mára a vasvilláktól egyáltalán nem kellett tartania, a tűztől annál inkább.
Reginald kandallójában vadul lobogott a tűz. Apró, de erős szikrák táncoltak pattogva a koporsóra, és a puha párnák szegélyeire, amik pillanatok alatt lángra kaptak.
A tűz hamarosan az egész koporsót bekebelezte.
Szemfog Reginaldnak soha többé nem fájt a dereka, hiszen soha többé nem kelt fel.
Még ma is az új koporsójában alszik, a tűz, amit annyira szeretett, rajta nevet.
Patt. Patt. Patt.